2008.10.25. Budapest, Papp László Sportaréna, 20:00
Nem tudom, mikor írták ki a budapesti koncert pontos dátumát, de körülbelül attól a naptól kezdve készültem rá. Soha nem voltam még ilyen rendezvényen, nem volt részem egy sportarénában világsztárt látni, hallani. Persze, fesztiválokra járunk rendszeresen, de annak teljesen más hangulata van, mint ahogy a hazai zenekarok fellépéseinek is. Itt egyetlen előadón van a hangsúly, mindenki azért veszi meg a belépőt, mert az ő zenéjére kíváncsi.Éveket kell várni, hogy párszáz kilométeres körzeten belülre látogasson és az iszonyú drága jegyekre tudatosan spórolni.
Erik meglepett, mikor szemrebbenés nélkül beleegyetett, hogy menjünk. Ő nem rajong annyira, mint én, és valljuk be, inkább a női közönség számára vonzóak ezek a dallamok.Szerencsére nyitott ember, és végül mindketten fantasztikusan éreztük magunkat.
Sok hozzánk hasonló párocska volt a koncerten, sok lány, nő, csajszi csapatokba verődve, párosával, vagy egyedül, sőt, még egy punk srác is a küzdőtéren szürcsölgette a sörét. Tetszett, hogy felvállalja a stílusát, és nem szégyelli azt sem, hogy James Blunt zenéjét is kedveli - miért ne érinthetné meg egy punk lelkét a "Shine on"? :)
Az előzenekar a pofátlanul fiatal tagokból álló, The Bishops nevű együttes volt, akik elég gyenge britpopot nyomtak. Volt egykét jó számuk, de fél óra után úgy tűnt, mintha folyamatosan ismételnének.Azért aranyosak voltak.
Nem sokkal kilenc előtt aztán elsötétült a színpad és a félhomályban megjelent James Blunt és a zenekar tagjai, akik rögtön a húrok közé csaptak. Csodálatos fények, piros, zöld, kék lézeres effektek, két hatalmas kivetítő, mosolygó emberek előttem, mellettem, körülöttem. Libabőrös lettem, és még mindig az járt a fejemben, hogy el sem hiszem, hogy itt lehetek. A "sziasztok" köszöntésre felüvöltött a tömeg, a lányok sikogattak, mi is tapsoltunk a színpadtól kb. 10 méterre. Tökéletesen láttunk mindent. Az egykori százados katona most öltönyben és nyakkendőben, gitárral a kezében állt előttünk, a tőle megszokott kócos hajjal, ezúttal szerencsére borosta nélkül. A második számnál már én is visítottam, mikor a kedvenc számom kezdték játszani, teljes hangerővel üvöltöttem végig a Wiseman-t. Volt "Love, Love, Love", ami új szerzemény, remélem előfutára egy hamarosan megjelenő új albumnak. A "No Bravery" alatt (szégyen vagy nem) elbőgtem magam. Miközben a kivetítőkön James Blunt Koszovóban készített felvételei forogtak, ő egy darab pianinóval kísért, és énekelte meg az ott átélt borzalmakat.
Hogy ne szomorodjunk el teljesen, gyors váltás következett, és felcsendült a "Give Me Some Love" a „Same Mistake” refrénjét a közönség önállóan dudorászta, a Carry You Home” alatt pedig Erikkel összekarolva dülöngéltünk. A "Breathe-re" tomboltunk, néhány percre fényes csillagokká váltunk, a „So Long Jimmy-vel” pedig a harcban elesett bajtársra emlékeztünk. Nem maradt el a meglepetés: a buli közepénél már emelkedett volt a hangulat, de James Blunt még bírta fokozni, és a színpadról leugorva átszaladt a küzdőtéren, fel a lépcsőn az ülőhelyesek nagy örömére, egy tolószékes ember még puszit is kapott tőle a fejére, ha jól láttam. Innen valahogy az erősítőknél kötött ki, ahol a magasba emelkedett egy pianino, és azon eljátszotta a „Goodbye My Lover-t”. Közben folyamatosan kommunikált a tömeggel, mindenkit megénekeltetett. Természetesen nem maradt el a „világ legidegesítőbb számának” kikiáltott „You’re Beautiful” sem (amúgy én inkább ERRE szavaznék, vááá), számomra a legnagyobb durranás mégis a „Really Want You” volt, amit sikerült úgy előadni, hogy eufórikus hangulatomban majd’ kiugrottam a bőrömből: csendre intette a közönséget, mondván, hogy ez most egy igazán halk dal lesz, figyeljünk. Figyeltünk. Valóban halkan indult, egy gitár, ének, kicsit távolabb a mikrofontól. Majd bekapcsolódott egy másik gitár, egy dob, a billentyűk, egy lépés a mikrofon felé, és kiteljesedett a muzsika. Mindez egyszerűen mennyeien hangzott a nagy arénában.
A visszataps után persze a „1973” volt a fő attrakció, apró csillagok köröztek a fejünk felett, hullott a fejünkre a konfetti (közben kiment az egyik hangfal, de mindegy), jajj, de nem akartam, hogy vége legyen!
James Blunt le is fényképezte volna a lelkes közönséget, de valamiért ez nem sikerült neki. Hát, ha betartja az ígéretét, akkor lesz még alkalma rá, hiszen hallotta mindenki: „See you soon!”
Akkor azon a fotón biztosan rajta leszek! :)
Köszönöm Eriknek, hogy velem tartott, köszönöm a mörcsendájz pólót, a kalandos hazautat (gyakorlatilag 1dl benzinünk maradt, mire begurultunk a házunk elé), életem egyik legszebb, legemlékezetesebb, legboldogabb estéjét. :)
Itt pedig egy férfivélemény, amit akár Erkó is írhatott volna. :)
