Nem tudom, mi van velem mostanában. Mintha még mindig nem nőttem volna ki a kamaszkorból. Mindenféle érzések kavarognak bennem, egyszer nagyon boldog vagyok, máskor meg borzasztóan szomorú. Próbálom megfejteni az okát, aztán mindig rájövök, hogy tulajdonképpen nincs is semmi bajom, csak túlságosan érzelmes vagyok. Azért jó dolog néha elmélázni ezen-azon. Pl. nem értem, az emberek miért olyan keserűek. Csak mennek az utcán komor arccal, és látszik rajtuk, hogy a boldogság fogalmát már rég elfelejtették, vagy egyáltalán nem ismerik. Miért???
Szerintem azért, mert magányosak. Nem beszélnek, mert nincs kivel. Van férjük, anyukájuk, de mivel soha nem beszéltek meg normálisan semmit, ezért már nem is próbálkoznak. Minek? Aztán az érzések lassan elhalványulnak, majd eltűnnek. Csak a felszínes csevegések maradnak, amik fenntartják a jóérzés látszatát.
Te hogy vagy?
Én szerencsés vagyok, hogy végre megtaláltam azt az embert, akire mindig, mindenben számíthatok. Nincsenek titkaim, és mellette az lehetek, aki vagyok. :-)
Szerintem azért, mert magányosak. Nem beszélnek, mert nincs kivel. Van férjük, anyukájuk, de mivel soha nem beszéltek meg normálisan semmit, ezért már nem is próbálkoznak. Minek? Aztán az érzések lassan elhalványulnak, majd eltűnnek. Csak a felszínes csevegések maradnak, amik fenntartják a jóérzés látszatát.
Te hogy vagy?
Én szerencsés vagyok, hogy végre megtaláltam azt az embert, akire mindig, mindenben számíthatok. Nincsenek titkaim, és mellette az lehetek, aki vagyok. :-)
