.jpg)
A sztori:
"A Kocsmáros lányával, a huszonöt éves Masnival vezeti Irgács italboltját. A kocsma egyik törzsvendége Retek, főleg azért jár ide, mert el akarja venni feleségül Masnit, neki azonban esze ágában sincs hozzámenni. Az apának nem lenne kifogása a házasság ellen, de kényszeríteni nem akarja lányát.
Gyakran megfordulnak mások is a kocsmában. Sátán, általában csendesen meghúzódik az egyik sarokban. Csipesz, egy ideig taxizott Pesten, de mióta visszajött a faluba nem csinál semmit. A Pap is be-betér, ha épp Irgácson van dolga. Csipesz felesége pedig gyakran felhajt itt egy fröccsöt azzal az ürüggyel, hogy az urát keresi.
Egy nap pesti fiatalember érkezik a kocsmába; pihenni jött pár napra, mielőtt elutazna Portugáliába. Masni csodálja, Becének hívja s láthatóan, nagyon jól érzik magukat együtt. Reteknek nem tetszik a dolog. Aztán megérkezik Bece felesége, hogy férjét hazavigye. Iszonyatos botrány tör ki a „nyugodt” kocsmában. Pár nap múlva búcsú; zűrzavar, késelés, felfordulás a „való világ” költözik Irgácsra és a kocsmába.
Forrás: Győri Nemzeti Színház Honlap
A kocsma hangulata leginkább a "Sósra" emlékeztetett (a csornaiak mind ismerik a helyet), ami még élvezhetőbbé tette az előadást. :-)) A jelmeztervező egy zseni, olyan ruhákba öltöztette a szereplőket, hogy már azért megérte elmenni: Bőrdzseki+szűk farmer+fehér Adidos kondicipő, cicanadrág+otthonka+körömcipő... Legjobban az asszony tetszett, aki az egyik törzsvendég feleségét alakította. Mindig biciklivel jött be a kocsmába, és állandóan holtrészeg volt, emellett olyan laza szöveget nyomott, hogy már a hasamat fogtam a nevetéstől! :-)
A "pesti srác" nem volt szimpatikus, de ez érthető, mert azt hiszem, épp ez volt a lényeg, hogy nem legyen az. Mert kiderült, hogy ugyanolyan senkiházi, mint a kocsmatöltelékek. Csak neki még lelke sincs...
Nem vagyok nagy kritikus, és nem is láttam még sok színházi előadást, de egyszerűen nem találok hibát benne! Ha tehteitek, nézzétek meg! Jó kis korrajz, és hitelesen ábrázolja a falusi kocsmai életet. (Én már csak tudom, dolgoztam a Sósban! :-)) Mindemellett vicces is, és van mondanivalója. Nem elcsépelt, Koltai-féle magyar nyomor, amiben azon sírunk, amin nevetni kellene, hanem azon nevetünk, amin sírhatnánk is. És jól esik, és nincs keserű íz a szánkban, és büszkeséggel tölt el, hogy tényleg ilyenek vagyunk. Nem jut eszünkbe, hogy tulajdonképpen az egész helyzet kilátástalan és szomorú. Más szemszögből látjuk a képet.
Az előadás végén hosszan tapsoltunk, a színészek nem győztek hajlongani. Egy kis csapat felállt (láthatóan el akartak indulni), de a színészek még visszajöttek, hát ők állva tapsoltak tovább. Mi a leghátsó sorban ültünk. Nekem is eszembe jutott, hogy tökjó lenne, ha mindenki felállna, Erik meg is oldotta a helyzezet, felállt. Én csatlakoztam, s reméltem, hogy mindenki észreveszi, és ők is felállnak. Sajnos, nem így történt. :-( Azt hiszem, ez már sok embernek "ciki" lett volna, főleg azoknak, akik csak azért járnak színházba, mert hülye sznobok. A többség ilyen! Nyomogatják a telefonjukat, beszélgetnek, dobolnak a lábukkal, mikor még zene sincs, stb... Na mindegy, nyugtázzuk: a sznobok nemcsak bosszantóak, hanem hülyék is. De én lesz*rom, mert jól éreztem magam, és megérdemelte az előadás, hogy állva tapsoljak. :-))
