Tegnap megint a Győri Nemzetiben voltunk. Csodálatos előadás volt a Parasztbecsület, csillogó szemekkel néztem végig a darabot. Teljesen elvarázsolt a szereplők játéka, hangja, és maga a történet is. Azt hiszem, ez volt életem első opera előadása, és nagyon élveztem. A Bajazzók is jó volt, de a bohócos téma soha nem kötött le igazán, a végét már kicsit untam. Persze, az énekesek tehetségét itt sem lehet kétségbe vonni. Azon gondolkodtam, milyen nehéz lehet így énekelni, mennyi munka állhat emögött. A karmestert is folyamatosan figyeltem. Az ember azt hinné, hogy semmi értelme az ő jelenlétének, de ez - rájöttem - nagy tévedés. A karmester irányít. A karmester nélkül szétcsúszna az egész zenemű. A karmesterek zsenik. Figyeltem, ahogy mozdul a keze, mindig egy század másodperccel előbb, mint ahogy egy-egy hang felcsendül.
Összességében jól éreztük magunkat, bár Erik szíve nem áll túl közel a műfajhoz, amit meg is értek. Ez ömlengés és romantika.
Nem voltunk még kellő képpen elfáradva, így beugrottunk a teszkóba (igen, így kis betűvel, mert szerintem a teszkó ma már olyan fogalommá vált, mint régen az ábécé). Bekanyarodtunk a parkolóba úgy fél 11 magasságában, mikor is éreztem, hogy a táskámban megzizzen a telefon. Jah, elfelejtettem kikapcsolni a "némítás" funkciót. De ki a csuda kereshet engem ilyenkor? Három lehetőség fordult meg hirtelen a fejemben. 1. Erik - nem, ő itt ül mellettem. 2. Anyu - akkor baj van. 3. Tesóm - akkor is baj van. Normális esetben ők már alszanak ilyenkor. Tuti, hogy valami baj van. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban mégsem ők voltak, hanem egy régi barátnőm, akiről fél éve nem hallottam, és akivel másfél éve nem találkoztam... Hogy hogyan jutottam eszébe csütörtökön este fél 11-kor, azt nem sikerült kiderítenem, mert a maratoni félórás beszélgetés arra sem volt elég, hogy az elmúlt hónapokat kitárgyaljuk. Valószínűleg csak úgy eszébe jutottam, és felhívott. (Illetve sms-t küldött, én meg teszkózás után visszahívtam, mert utálok sms-t küldeni.) Végülis teljesen mindegy a miért, lényeg, hogy gondolt rám, és én nagyon boldog voltam. Meg is ígértük egymásnak, hogy májusban találkozunk: Erikkel felutazunk Pestre, megcsodáljuk Ági barátném új lakását, és belevetjük magunkat a pesti éjszakába. Amolyan csendes-ülős nosztalgiázós összeborulásra számítok, Erkó meg úgyis feltalálja magát. Majd beiktatjuk Mőnit, Colost, vagy Tompi bácsit.
No. Miután letettük a telefont, már félúton jártunk Győr és Csorna között. Az esti történéseknek itt korántsem volt vége, de ezt mi még nem is sejtettük. Nevetgéltünk, kacarásztunk, és már láttuk szeretett szülővárosunk fényiet, amikor Erik hirtelen felkiáltott: "Bazmeg a nemnormális!" Persze rögtön láttam a reakciót kiváltó elemet - egy embet sétálgatott a főút másik oldalán, mellény és kivilágítás nélkül, forgalomnak háttal. Akurva - gondoltam én is magamban, és hirtelen kotorászni kezdtem a fejemben, mi is a rendőrség telefonszáma. Közös megegyezéssel aztán úgy döntöttünk, hogy nem küldjük ki rá a zsarukat, előbb megnézzük, mi a helyzet. Körforgalomnál vissza, szemek tágra nyit. Meg is találtuk az emberünket, aki már a döri elágazásnál tartott. Stoppolt basszus! Megálltunk. Miután jól leugattuk a fejét, hogy mekkora ökör, és öngyilkos akar-e lenni, megkérdeztük, mit csinál itt. Elmondta, hogy elaludt a buszon. Rábacsécsénybe szeretett volna menni, de Csornáig hozta a busz. Szopó. Az viszont mázli, hogy velünk összeakadt, mert annyira jófejek voltunk, hogy elvittük Eneséig. Onnan még 8 km Csécsény (ezelőtt fogalmam sem volt róla, hol van). Hát, ha idáig elhoztuk a szerencsétlent, vigyük már haza. Hazavittük. És milyen jól tettük! Ahogy a hátsó ülésen megfordultam, és kémleltem a kihalt, sötét, fákkal övezett betonutat, olyan érzésem támadt, hogy a koromsötét éjszaka elnyel bennünket. Még a Hold fénye sem adott volna támpontot ennek a nyomorult embernek. Eszembe jutott, mikor Erikkel Kőszegen toltuk a bicikliket a hegyre, késő éjjel, vaksötétben. De csak vihogtunk, mert tökrészegek voltunk mind a ketten. Néha nekimentünk egy fának, egy bokornak, de az akkor jó poén volt, és eleve ketten voltunk. Na de alkalmi barátunk magányos, éjszakai sétáját nem vállaltam volna be semmi pénzért! A házáig vittük. Mikor kiszállt, olyan zavarban volt, hogy azt sem tudta, hogyan köszönje meg. Nem számított rá, hogy ekkora szerencséje lesz. Mi pedig örömittasan gurultunk újra hazafelé, a lelkünkben valami olyasmi érzéssel, mint amikor a vasárnapi ebéd után jóllakottan hátradőlünk a székben.
Mozgalmas csütörtök esténk volt. :-)
Összességében jól éreztük magunkat, bár Erik szíve nem áll túl közel a műfajhoz, amit meg is értek. Ez ömlengés és romantika.
Nem voltunk még kellő képpen elfáradva, így beugrottunk a teszkóba (igen, így kis betűvel, mert szerintem a teszkó ma már olyan fogalommá vált, mint régen az ábécé). Bekanyarodtunk a parkolóba úgy fél 11 magasságában, mikor is éreztem, hogy a táskámban megzizzen a telefon. Jah, elfelejtettem kikapcsolni a "némítás" funkciót. De ki a csuda kereshet engem ilyenkor? Három lehetőség fordult meg hirtelen a fejemben. 1. Erik - nem, ő itt ül mellettem. 2. Anyu - akkor baj van. 3. Tesóm - akkor is baj van. Normális esetben ők már alszanak ilyenkor. Tuti, hogy valami baj van. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban mégsem ők voltak, hanem egy régi barátnőm, akiről fél éve nem hallottam, és akivel másfél éve nem találkoztam... Hogy hogyan jutottam eszébe csütörtökön este fél 11-kor, azt nem sikerült kiderítenem, mert a maratoni félórás beszélgetés arra sem volt elég, hogy az elmúlt hónapokat kitárgyaljuk. Valószínűleg csak úgy eszébe jutottam, és felhívott. (Illetve sms-t küldött, én meg teszkózás után visszahívtam, mert utálok sms-t küldeni.) Végülis teljesen mindegy a miért, lényeg, hogy gondolt rám, és én nagyon boldog voltam. Meg is ígértük egymásnak, hogy májusban találkozunk: Erikkel felutazunk Pestre, megcsodáljuk Ági barátném új lakását, és belevetjük magunkat a pesti éjszakába. Amolyan csendes-ülős nosztalgiázós összeborulásra számítok, Erkó meg úgyis feltalálja magát. Majd beiktatjuk Mőnit, Colost, vagy Tompi bácsit.
No. Miután letettük a telefont, már félúton jártunk Győr és Csorna között. Az esti történéseknek itt korántsem volt vége, de ezt mi még nem is sejtettük. Nevetgéltünk, kacarásztunk, és már láttuk szeretett szülővárosunk fényiet, amikor Erik hirtelen felkiáltott: "Bazmeg a nemnormális!" Persze rögtön láttam a reakciót kiváltó elemet - egy embet sétálgatott a főút másik oldalán, mellény és kivilágítás nélkül, forgalomnak háttal. Akurva - gondoltam én is magamban, és hirtelen kotorászni kezdtem a fejemben, mi is a rendőrség telefonszáma. Közös megegyezéssel aztán úgy döntöttünk, hogy nem küldjük ki rá a zsarukat, előbb megnézzük, mi a helyzet. Körforgalomnál vissza, szemek tágra nyit. Meg is találtuk az emberünket, aki már a döri elágazásnál tartott. Stoppolt basszus! Megálltunk. Miután jól leugattuk a fejét, hogy mekkora ökör, és öngyilkos akar-e lenni, megkérdeztük, mit csinál itt. Elmondta, hogy elaludt a buszon. Rábacsécsénybe szeretett volna menni, de Csornáig hozta a busz. Szopó. Az viszont mázli, hogy velünk összeakadt, mert annyira jófejek voltunk, hogy elvittük Eneséig. Onnan még 8 km Csécsény (ezelőtt fogalmam sem volt róla, hol van). Hát, ha idáig elhoztuk a szerencsétlent, vigyük már haza. Hazavittük. És milyen jól tettük! Ahogy a hátsó ülésen megfordultam, és kémleltem a kihalt, sötét, fákkal övezett betonutat, olyan érzésem támadt, hogy a koromsötét éjszaka elnyel bennünket. Még a Hold fénye sem adott volna támpontot ennek a nyomorult embernek. Eszembe jutott, mikor Erikkel Kőszegen toltuk a bicikliket a hegyre, késő éjjel, vaksötétben. De csak vihogtunk, mert tökrészegek voltunk mind a ketten. Néha nekimentünk egy fának, egy bokornak, de az akkor jó poén volt, és eleve ketten voltunk. Na de alkalmi barátunk magányos, éjszakai sétáját nem vállaltam volna be semmi pénzért! A házáig vittük. Mikor kiszállt, olyan zavarban volt, hogy azt sem tudta, hogyan köszönje meg. Nem számított rá, hogy ekkora szerencséje lesz. Mi pedig örömittasan gurultunk újra hazafelé, a lelkünkben valami olyasmi érzéssel, mint amikor a vasárnapi ebéd után jóllakottan hátradőlünk a székben.
Mozgalmas csütörtök esténk volt. :-)
