Esős, borongós nyári vasárnap délután. Csendben figyeljük a mellettünk elsuhanó természetet, a színes kis házakat az út mentén. Lassan elénk tárul a fűszagú hegyecske, rajta meredek aszfalt jelzi az helyes irányt. Aztán gyalog tovább. Lépcső, lépcsők, mohafedte, gazövezte szűk ösvény, felfelé. Egy darabig számolunk, aztán nevetünk. Előttünk sokan mennek, mögöttünk egyre többen jönnek. Fent a tisztáson kisebb tömeg - a színpadon már a szívünkhöz szavalnak. Mosolygós arcok, csillogó szemek köszöntik egymást, a fiatalok tegezik az öregeket - mert itt ma csak testvérek vannak.
Az ég nem szomorú többé, a nap meleg sugaraival cirógat, s mi nem állunk meg a hegy legmagasabb pontjáig. Alattunk parányira zsugorodott emberek, felettünk a végtelen égbolt, s felcsendülnek az ismerős dallamok, melyek eggyé olvasztják a kis népséget lent a völgyben és fent a hegytetőn.
A sötét felhők hiába gyülekeznek, kiénekeljük magunknak a fényt. Az emlékek, az összetartozás ereje, a fájdalom és a hit hangos kiáltása meghalgattatik az égben, és egyszer csak Isten a magasból ránk szegezi tekintetét. Némán, meghökkenve állunk mi, apró emberek egymás mellett, s beleborzongunk a látványba. Hát mégiscsak jó igazság lakozik a szívünkben. Hát mégiscsak érdemes...
Az ég nem szomorú többé, a nap meleg sugaraival cirógat, s mi nem állunk meg a hegy legmagasabb pontjáig. Alattunk parányira zsugorodott emberek, felettünk a végtelen égbolt, s felcsendülnek az ismerős dallamok, melyek eggyé olvasztják a kis népséget lent a völgyben és fent a hegytetőn.
A sötét felhők hiába gyülekeznek, kiénekeljük magunknak a fényt. Az emlékek, az összetartozás ereje, a fájdalom és a hit hangos kiáltása meghalgattatik az égben, és egyszer csak Isten a magasból ránk szegezi tekintetét. Némán, meghökkenve állunk mi, apró emberek egymás mellett, s beleborzongunk a látványba. Hát mégiscsak jó igazság lakozik a szívünkben. Hát mégiscsak érdemes...
(2008.06.08. Ság-hegy, Ismerős Arcok koncert a Trianoni emlékműnél. A képért köszönet HtLecsónak. Olvasd el Orsó írását is ITT.)