Kedden meghaltam. Illetve természetesen nem, de sikeresen elterjedt a hír drága városomban, aminek örülök is, mert így sokáig fogok élni - ez járja. :-)

Nagyon meleg volt aznap, és sikeresen elkapott egy jó kis alhasi görcs is, aminek folyománya az lett, hogy percek alatt a földön fetrengve találtam magam. Szerencsére épp velem volt anyum, aki riasztotta a család férfi tagját is, hogy vigyen haza. Igen ám, de mire a fuvar megérkezett értem, emberi hangot már nemigen voltam képes kiadni magamból, az meg, hogy felálljak, lehetetlen küldetésnek bizonyult. Nyöszörögtem, hogy "mentőőőt, mentőőőt", de ezt valószínűleg senki nem hallotta, vagy nem értette. Öklömnyi vizek csorogtak végig a nyakamon, a hátamon, szerintem még a talpam is izzadt az iszonyú fájdalomtól. A szomszéd fiú segítségével aztán a lehető legégőbb formában betuszkoltak a kocsiba (egyik a csuklómat fogta, másik a lábamat, és lógtam, mint egy akasztott malac). Apum kétségbeesetten repített immár a kórházba, ahol mindenféle osztályokra tologattak a gurulós székkel, mire végül magamtól jobban lettem. Vártam volna azért egy ütős szurit, vagy valamit, de nem kaptam. Szerencsére a jó kis Algoflex, amit még reggel előrelátóan bevettem, hatni kezdett. Rázott a hideg, és jó érzés volt. Az egyik nővérke azt mondta, hogy az efféle fájdalmak néha olyanok, mintha az ember szülne. Hát azt hiszem, én szültem.

A háziorvosnak itt köszönöm meg, hogy nem tett értem semmit, hanem telefonon közölte, hogy ő most nem tud mit csinálni. Azért egy javaslatot tehetett volna, hogy küld mentőt, vagy esetleg megkérdezhette volna, hogy mennyire vagyok nyomorultul...

A nagy riadalom után hazamentünk, és két nap pihenés után mát itt vagyok a munkahelyemen. Reggel a szomszéd kislány dinnyével várt az ajtó előtt. Örömmel tudatom mindenkivel, hogy élek és virulok! :-)